A megmozdulásoknak komoly okai voltak. A diákok nagy része a békéért, a rossz célért harcoló és népszerűtlen háború végéért vonult utcára. A Dél-Vietnamban zajló elhúzódó harcok leginkább őket háborította fel. Míg a második világháborúban az átlagéletkor 26 év volt, addig a kiküldött több mint 2 millió amerikai katona közül alig akadt 25 évesnél öregebb, hiszen 19 év volt az átlag. Aki a középiskola után anyagi, családi vagy bármilyen egyéb oknál fogva nem ment - többségében nem tudott - egyetemre, rögtön kapta a behívót, s el is kellett mennie. Igaz, hogy ezek a diákok már felnőttnek számítottak, elmúltak 18 évesek, de kevés tapasztalattal rendelkeztek, eddig csak élvezték az életet, a diákéletet. A háború fogalmát csak a történelemkönyvekből ismerték, nem beszélve arról, hogy itt nem is szokványos hadakozásról volt szó. Megérkeztek, és nem tudták, mi vár rájuk. Soha azelőtt nem vettek részt kiképzésen, nem kellett fegyelmezetten élniük. Bár a 12 hetes kiképzést többnyire még lelkesen végigcsinálták, a háborút már nehezebben viselték.

Sokkal inkább haza akartak menni, amikor meglátták, milyen is az, milyen könnyen meghalhatnak, s megtudták, mennyien haltak már meg. Ők sem akartak 20 évesen eltávozni az élők sorából. Még fiatalok voltak egyáltalán ahhoz is, hogy megértsék, miért harcolnak. Dél-Vietnamban pedig valami egészen már várt rájuk, mint amire számítottak. Gerillaharc az esőerdőben, az ellenség felkutatása és legyilkolása. Ők ezt nem tudták. Odautaztak, s azt sem tudták, ki az ellenség. Először talán úgy tűnhetett, mint egy jó kaland, később aztán ráébredtek a rideg valóságra. Fegyelem, háború, gerillák, öldöklés, halál. Mind eddig ismeretlen fogalmak.

Bár a katonák többségükben szegény családokból származtak, mert nem tudták kifizetni az egyetemi vagy főiskolai tandíjat, mégis megdöbbentek azon, ami Dél-Vietnamban fogadta őket. Csak annyit láttak, hogy az emberek keservesen küzdenek az életükért, a létükért és inkább a Vietconghoz, a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Fronthoz fordulnak, mint az ő kegyetlen eszközeikhez. A Vietcong volt az a gerillaszervezet, ami ellen az amerikai katonák az életük veszélyeztetésével harcoltak. Próbálták visszaszorítani ezt az oroszok támogatta, kommunista és az ország egyesítését kívánó, egyre bővülő csoportot. A katonák viszont csak azt látták ebből, hogy valaki olyanok ellen kell harcolniuk, akiket az általuk védett emberek támogatnak, s nem ismerték igazán a DNFF-t sem. Sokszor még egyet is értettek az ottani vietnamiakkal. Megértették őket, barátkoztak velük, majd más alkalommal teljesíteniük kellett a parancsot, hogy ugyanezeknek az embereknek a faluját égessék fel, rombolják le, jobb esetben csak telepítsék át 100 km-rel arrébb. Nem értették ezt. "Miért?!" - hangzott a kérdés. De nemcsak ez okozott problémát a közkatonák soraiban. A hadseregen belül is voltak ellentétek. Kiütköztek az amerikai társadalom problémái, rossz tulajdonságai. Ugyanúgy megjelent a feketebőrű-fehérbőrű ellentét, hiszen a közkatonák a szegény amerikaiak gyermekei voltak, akik pedig többségükben a régi rabszolgák leszármazottjai. A tisztek nagy része fehérbőrű volt. Nagyon kevés fekete tudott felemelkedni a közkatonai sorból. A tisztek mintegy 2%-a volt színes bőrű. Azért ne gondoljuk, hogy nem akadtak fehérek is a harcolók soraiban! Dehogynem! De ez az ellentét ugyanúgy megosztotta a katonákat, mint ahogy az anyaországot is. Sőt, előhozta az emberek rasszista hajlamait. Persze mindig akadtak kivételek, s ha megkérdezel valakit, aki netántán Vietnamban szolgált, lehet, hogy teljesen mást fog mesélni, de ezek a dolgok akkor is léteztek, és ott voltak a levegőben. Aki mást állít, annak is el kell ismernie, hogy nem volt gyűlöletmentes légkör a hadseregen belül. Előfordult, hogy a közkatonák nem voltak gyűlölködőek, de ha 1-1 tisztben előjött ez, akkor az egész szakasza ilyen volt, mert egyszerűen ilyennek kellett lennie. "A parancsot végre kell hajtani!" - hangzott mindig az utasítás. Hiába gondolt bárki bármit, a parancs az parancs. Jól példázzák ezt a jelenséget egy volt katona szavai: "Bárki, akinek ferde szeme van, bárki, akinek sárga bőre van, sárgának számított; nem vették emberszámba őket."

Másik probléma volt a helyzetről és az ellenségről való kevés ismeret. Hogy miért harcoltak, sokan csak az emlékükben élő híradókból tudták, de ez még talán a kisebb bajt okozta. Úgy küldték őket Vietnamba, abban a hitben, hogy a déli emberek érdekeit védik, de rá kellett döbbenniük, hogy a déliek közül is sokan ez ellen vannak. Az ellenség, a Vietcong szervezete viszont még ismeretlenebb volt számukra. A gerillaháború nem tisztességes, hanem aljas módszereket követelt. Senki nem tudta, melyik fiú, férfi lehetett közvetítő. Lehetett akár egy vízhordó, 12 éves gyerek is. De ha valakiről bebizonyosodott, hogy a kommunista elveket támogatja, halál várt rá. Ilyen eset azonban meglehetősen kevés akadt. A legtöbbször fogalmuk sem volt a katonáknak arról, kire kell rálőniük. Az egyik tábornok szavai: "Láttam az embereimet álcázott csapdák által meghalni, de sosem láttam Viet Cong-ot, sosem láttam az ellenségem." A déli felkelők nagyon jók voltak a bujdosásban, kiterjedt földalatti hálózattal rendelkeztek a dzsungelben, ami persze az amerikai katonáknak egyáltalán nem volt hazai pálya. Már itt is előnyben voltak a katonákkal szemben, akik bármikor, amikor felderítő útra mentek, vagy csak az egyik táborból át a másikba, életveszélyben voltak, mivel a kommunisták elaknásították az egész déli területet. Sokszor annyira féltek, ha felvert sátrakban aludtak, hogy minden megmozduló dologra rálőttek, mint például majmokra. De ha mondjuk egy falu határában állomásoztak, akkor is előfordult, hogy ha egy anya jött segítségért, azt hitték róla, hogy kém - mikor még nem látták, csak az árnyékát -, s szó nélkül rálőttek. Ez persze a déli népet még inkább a Dél-vietnami Felszabadítási Front felé billentette. Bár azt mondják, a háborúba az ember félelem nélkül megy, a hazaszeretet és kötelességtudat vezérli, az emberben akkor is felmerül a gondolat, hogy meghalhat. Van aki ezt legyőzi, de ha nem elég erős a motiváció, akkor bizony a rettegés kerekedhet felül. Sok katonánál ez történt, pláne, amikor rájöttek, hogy rossz célért harcolnak, az emberek akarata más, mint az Amerikai Egyesült Államoké. A nagy igyekezetben, hogy életben maradjanak, nem egy katona elvesztette az emberiességét, elállatosodott. Másokon ez úgy jelentkezett, hogy közönyössé váltak a halál és a szenvedés iránt. Voltak, akik egyszerűen nem bírták elviselni ezt, meg azt, hogy emberek százait kell leölniük, ahelyett, hogy a pár Viet Congot lőnék csak le. Mások egyszerűen nem bírták tovább idegileg, és a kábítószerhez fordultak. Ez nagy gondot jelentett a hadseregen belül. A háború közepére a kórházban ápoltak 55%-a már nem a harcok közben szerzett sebesülései miatt feküdt bent, hanem mert drogfüggő lett vagy Hepatitist kapott. Széles körben elterjedt a kokain, a heroin és az ópium is. A katonák kihasználták, hogy Saigonban és környékén jóval olcsóbban lehetett jobb minőségű szerekhez jutni, mint például New York-ban. Volt aki, meg is próbált hazacsempészni a 95-98%-os tisztaságú heroinból. Tovább szította a félelmüket és a kétségbeesésüket a Viet Congok olyan propaganda jelszavai, mint például az alábbiak: "Ne te legyél az utolsó, aki meghal Vietnamban!" vagy "Itt meghalhattok! Menjetek innen, míg nem késő! Menjetek innen, míg életben vagytok!"